Egyik ismerősömnek nemrégiben volt egy olyan bejegyzése, ami arról szólt, hogy szokott magában beszélni, még alá is írtam, hogy az semmi, én még kiabálok is.Ez egy ilyen nap.. Bemegyek ugye vámolni az -és hogy nevén nevezzük – Sevingtoni Belföldi Határlétesítmény felségterületére. Beadom a papírokat, kisvártatva jön is az SMS kész a vám mehetek az irodára. Felemegyek, a kisasszony kicsapja a doksikat a pultra:-Legyél szíves ellenőrizni – felkiáltással.

Sevington

A hely neve Sevington Inland Border Facility. Magyarul Szevingtoni Belföldi Határlétesítmény. Maga a történet az úgy indult mint egy szokványos vámolás. Ám az angolok valami új adminisztrációs eljárást vezettek be. Ne kérdezze senki mi hogyan működik itt, egyáltalán nem látom át. Ám ami nekünk most itt a lényeg, hogy ezen a nevezetes napon történt először, hogy az angol GMR kódot (Goods Movement Reference) kezdett kérni a vámoláshoz. Emiatt aztán mindenki csak nézett kifelé a fejéből és a határlétesítményben kezdett egyre nagyobb tumultus kialakulni.

Brexit után vámolni? Nem is csodálkozom, hogy egyre többen adják vissza a kulcsot vagy épp mondják azt, hogy nem mennek át. Mi is történt? Tegnapi napom elkúrta Thurrockban a covid teszttel.

Figyelmeztetés:

A cikk durva hangvételű és trágár szavakat tartalmaz, melyek a szerző pillanatnyi hangulatát tükrözik. Szerkesztőségünk ugyanakkor nem kíván belépni a cenzúrázók táborába. Olvasása csak erős idegzetűeknek javasolt!

Pesten jártomban-keltemben, sokszor aluljárók kerülnek gyalogos utamba. Ilyenkor leginkább gondolataimba merülve bandukolok, fülhallgatóval a fülemben, visszavonulva saját kis világomba.
Sajnos, vagy szerencsére, gyakorlottan tudok már keresztül nézni az esetleges kéregetőkön, (földön fekvő hajléktalanokat szerencsére mostanában ritkán látok) mindenféle cuccokat legálisan (?) árusító emberkéken. Van itt évszaktól függően csöves kukorica, petrezselyem, kapor, tulipán, rózsa, levendula,talán olykor kiskutya farka is, időjárástól függően esernyő, kesztyű, ja és újabban persze maszkok.

A 4-6 -os villamos megállójában történt:

Megszokott mozdulattal, kissé elmerengve szállok le 4-es vagy 6-os (?) – nem fontos, számomra mindegy – villamosról. Megszólít egy nő, tablettel a kezében: „Elnézést, szokott Ön a „négyes-hatos” villamossal utazni?”
Ez a megfogalmazás – csak így egyszerűen „négyes-hatos” – már annyira bevésődött a köztudatba. Amíg valakinek mindegy, hogy melyikkel megy, nincs is külön „négyes” és „hatos” villamos, csak „négyes-hatos”.
Eleve csak egy pillanatra néztem rá, akkor is meglepődve, csodálkozva. Illetve inkább megdöbbenve. Hirtelen nem tudtam, melyik énemet vegyem elő. Fáradt vagyok, hosszú napom volt. Majdnem tüskéimet kimeresztve kérdeztem vissza: „Szerinted?” Miért, nem úgy néz ki?”

Elöljáróban leszögezném, hogy a történetnek semmi köze a Tücsök és a hangya meséjéhez, sem pedig annak írójához akit Jean de La Fontaine -nek hívtak. Egy kicsinyke falu volt Franciaországban.  Volt ott dohánybolt bár és még egy gyógyszertár is, de sehol egy élelmiszerbolt. Némi bolyongás után úgy gondoltam, bemegyek a bárba, ott csak meg tudja valaki mondani hol van. Ekkor még abban sem voltam biztos, hogy van egyáltalán a faluban bolt, franciáknál nincs minden kis faluban.