Felfordult világ

Most már azért én sem bírom, hogy ne emeljek szót ez ellen az őrület ellen. Ettől a koronavírus őrülettől már teljesen kifordul magából a világ. Nem mondom azt, hogy sokszor „shoppingolok”, de időnként azért szeretek a barátnőmmel császkálni, csatangolni, beülni valahova enni egy fagyit, hamburgert.

Koronavírus és a kormány intézkedései

De most ugye a koronavírus és a korlátozások miatt ez nem lehetséges. A vendéglátó helyek csak elvitelre szolgálnak ki. Még ezt is lenyelném, ha nem lenne ilyen hideg, s valahol egy parkban le lehetne ülni, elfogyasztani azt az ennivalót. Én szabad ember vagyok, egy szabad országban, mindig tiszteltem a törvényeket, nem lopok, nem csalok, nem öltem meg senkit, nem állítok elő, s nem terjesztek, nem fogyasztok drogokat, nem játszom tiltott szerencsejátékokat.

Most viszont az a helyzet, hogy „bűnözőnek” számítok, ha bele akarok harapni a hamburgerembe, vagy belekortyolni a kólámba egy bevásárlóközpontban. Én nagyon türelmes ember tudok lenni, s mostanáig türtőztettem magam, befogtam a számat, nem morogtam, nem zsörtölődtem, úgymond lenyeltem a békát. De ez már nekem is sok. Nem elég, hogy jó ideje maszkban kell lennem a tömegközlekedési eszközökön, vagy bárhol ahol vásárolni szeretnék, nem elég, hogy örökké szenvedek amiatt, hogy bepárásodik a szemüvegem, és vagy azért nem látok, vagy azért nem, mert leveszem, de hogy úgy bánnak velem, mint egy bűnözővel azért, mert éhes vagyok, ezt már nem tűröm szó nélkül. A koronavírus megváltoztatta az életünk.

Bevásárlóközpontok

A bevásárlóközpontok többségében mindenféle olyan lehetőség le van zárva, kordonnal, szalagokkal elkerítve, ahol le lehetne ülni. Annak a lehetősége megvan, hogy a kapukon kívüli, szabad térben lévő padokra még le lehet ülni. Csak jelzem, december van, jó idő esetén is maximum +10 fok körüli hőmérséklet. Persze az emberek keresik a kiskapukat. Rájöttem már, saját magamat figyelve is, hogy minél nagyobb, minél erősebb a korlátozás, annál inkább…pedig nem jellemző rám a lázadás, de már besokalltam. Így hát találtunk egy olyan bevásárlóközpontot, ahol a beltérben lévő ülőalkalmatosságokat nem zárták le. Láttunk is ott ülni embereket, olyanokat is, akik épp kortyolgattak valamilyen italt, vagy csipegettek pár falatot.

Mi is megvettük az ennivalónkat, mintha el akarnánk vinni, becsomagolták nekünk papírzacskóba, s letelepedtünk egy ilyen helyre. Még azt is láttuk, hogy mindenki igyekszik tartani a másoktól való 1,5 m távolságot, és mindenkin volt maszk. Azt is láttuk, hogy mások ugyanazt tervezik, mint mi. Hogy majd ott megeszik az elemózsiát. Ekkor vettem észre, hogy tőlünk úgy 10 méterre egy biztonsági őr áll, árgus szemmel minket figyel, mikrofon a vállán, fülhallgató a fülében. A másik irányban egy másik biztonsági őr szaladgál fel-alá, s mintha ezek egymással beszélnének.

Amerikai bűnügyi filmekben szokott ilyen lenni, amikor az FBI vagy a CIA emberei épp le akarnak fülelni valami robbantót, vagy nemzetközileg körözött személyt. De könyörgöm, nem Amerikában vagyunk, nem vagyunk bűnözők, csak 2020 decemberében átlag magyar emberek vagyunk, egy pénteki napon karácsony előtt pár nappal…a heti húzós munka után, hazamenetel előtt, egy kis pihenésre, lazításra vágyva. Csak szerettem volna a barátnőmmel egy kicsit önfeledten csicseregni. Jaj, bocsánat magyar politikusok, bocsánat kedves Cecília, hogy ezt most nem valamelyikünk lakásán terveztük!
A Manóba is! Szóval, mint már említettem, megvettük a gyorsétteremben a kis szendvicskénket, meg üdítőnket…ritkán eszek gyorséttermi kaját, mondjuk úgy néhány havonta egyszer, a kólát viszont – sajnos – imádom, s egyrészt régen ittam már a kedvenc üdítőmet, másrészt ekkor jöttem rá, hogy egész nap szinte alig ittam bármit is, annyira belemerültem napközben a munkámba.

Az őrök és a koronavírus elleni védekezés

Ott ülünk tehát, természetesen maszkban, kezünkben papírzacskóban az elemózsiánk, másik kezünkben a papírpohár, s akkor szembesülünk azzal, hogy a biztonsági őrök úgy néznek ránk, mintha legalábbis bombát látnának nálunk. Próbáltam nem észrevenni, próbáltam viccesen felfogni a dolgot. A papírzacskót beraktam a táskámba, tétován fogtam a poharat, barátnőm a fogai közt sziszegve megjegyezte, hogy ezek tényleg minket figyelnek. Mondtam neki, hogy kár óvatosan beszélnie, úgysem tudnak a szánkról olvasni, hisz a maszkban nem látják. Ezen kicsit nevettünk, de nem volt felhőtlen az örömünk. Ekkor mindketten letoltuk az állunkra a maszkunkat, ittunk szívószállal egy korty üdítőt, majd visszatoltuk a maszkot.Tőlünk cirka másfél méterre egy fazon ült, aki ekkor – talán a mi példánkon felbátorodva – szintén lehúzta a maszkját, s belekortyolt a nála lévő narancslevébe.

Ivott egy kortyot, majd ült tovább békésen, de nem húzta vissza a maszkját. Mi szemeztünk a mellettünk lévő papírzacskóval, igyekeztünk lazán beszélgetni. Szemem sarkából látom, hogy az egyik biztonsági őr megindul felénk, pontosabban a narancsleves ürge felé, mintha nem is üdítős palack, hanem legalábbis pisztoly, vagy kézigránát lenne nála. Megáll előtte, és határozott hangon felszólítja, hogy hagyja abba az ivást és tegye fel a maszkját, itt, most nem lehet.

Koronavírus ellen így kell védekezni?

Majd pár lépést lép felénk, közvetlenül elénk áll, de nem szól semmit. Ekkor ránézek. Hideg, gyilkos tekintettel találkozom, de még mindig nem szólal meg. Állom a tekintetét, mérges vagyok, szinte egy pillantással én is ölni tudnék. Átfut az agyamon, hogy vajon ezt élvezi, ez élteti? Ezt tekinti munkának, hogy embereket zaklasson emiatt? Az a legégetőbb problémája egy biztonsági őrnek, hogy nehogy kicsomagoljam és beleharapjak a szendvicsembe? S mi van akkor, ha valamelyik üzletben épp most lopnak el valamit, vagy viszik el a napi bevételt? Jaj, az nem számít, nem fontos, hisz itt és most én akarok az orra előtt főben járó bűnt elkövetni. Van valami probléma? – kérdi a tekintetem, de nem szólalok meg.

– Nincs jobb dolgod, mint itt felügyelni engem? Ezért fizetnek, ezért kapod a fizetésed, élvezed ezt, ez a legnagyobb örömed, vagy mi? Normális vagy, vagy ennyire állat? Most felsőbbrendűnek érzed magad, azt hiszed, hogy megijedek tőled? Szemem sarkából látom, hogy barátnőm félénken néz az ürgére. Elfordítom a tekintetem a biztonsági őrről, s egy bátorító pillantást vetek barátnőmre. Nem szólalok meg, de remélem, hogy kitalálja a gondolatom: -Mi van, mitől félsz, mit tehetne velünk? Maszk van rajtunk, betartjuk a szabályokat. Egy szót sem szólhat…

Ne is együnk!

-Hölgyem! – szólal meg ekkor az ürge – Itt nem lehet enni, nem fogyaszthatják el az ennivalójukat! Ránézek, majd kimérten közlöm: – Nem eszünk. Egy darabig állja a tekintetem, majd miután nem tud erre mondani semmit, megköszörüli a torkát és elmegy. Barátnőm fellélegzik, majd megállapítja, hogy itt ugyan nem fogunk enni. Én csóválom a fejem, még mindig próbálom a fazont megérteni. Oké, most ez a munkája, nem szabad, hogy hagyja, hogy egyenek az emberek, hisz őt is felelősségre vonnák, ha nem ügyelne a rendre, védekeznünk kell a koronavírus ellen.

Na de miért kell ezt ilyen undorítóan ormótlan stílusban megtenni? Hacsak nem az van, hogy egyet ért ezzel az egésszel, s valóban komolyan gondolja azt, hogy az ő munkája, az ő fellépése nélkül elszabadulna a vírus, s emberek tucatjai halnának meg, csak azért, mert ő nem ügyelt a rendre. Mert – szerintem – minden normális érzésű ember maximum finoman, és csak akkor szólna, amikor tényleg látja, hogy ott lakomázik vígan valaki, de akkor sem ilyen őrmesteri módon, akkor sem ilyen felsőbbrendűen, s nem „vadászna” alapból a „bűnelkövetőkre”.

Menjünk…

Barátnőm riasztott fel gondolataimból, s felszedtük a sátorfánkat. Ő még vásárolni akart, de nekem elment a kedvem mindentől. Kifelé menet figyeltem az embereket. Egy másik gyorsétkezdétől nem messze az egyik „sarokban” egy lány lopva rágcsálta a hamburgerét, a fiúja közben sűrűn pillantgatott jobbra-balra. „Hú, de bátor fickó! – gondoltam – örülök, hogy nem az én barátom…”

A bevásárlóközpontból kilépve emberek tucatjai ették a bent vásárolt elemózsiájukat, úgy tűnt, egyiküket sem zavarja, hogy így alakult, hogy most ez van. Akkor most mi a helyzet? Megint csak engem zavar ez a dolog, s a többiek zokszó nélkül elfogadják, hogy: Ez van? Ilyen könnyen alkalmazkodnak? Barátnőm is invitál: Együk meg akkor itt! Itt, állva, mint a lovak, beletörődve mindenbe? Kösz nem, majd inkább otthon megeszem. -Ne csináld már, most miért vagy ilyen? –kérdezi. -Én ne csináljam, én miért vagyok ilyen? Nem látod, hogy nem én vagyok az, aki megbolondult? Nem látod, hogy hogy kifordult ez a világ önmagából? Vége lehetne már ennek, mert itt valami nagyon, de nagyon nincsen rendben…mondd, hogy ez csak egy rossz álom, s egyszer felébredünk.

Samantha