Szulejmán, Metrómesék: 1.

Ifjú korom óta szívesen töltöm az időm azzal, hogy a buszon, villamoson, metrón, trolin, egyszóval a tömegközlekedésben utazva figyelem az embereket, s próbálom kitalálni, hogy milyenek lehetnek.

Lassan egy éve, egy álmos reggelen, – amikor még nem nyomasztott senkit ez a vírusmizéria – velem szemben ült egy férfi a metrón. Kezében könyv, ami manapság egyre ritkább, hisz az emberek többsége az okostelefonját nyomkodja. Próbálom nem túl feltűnően a könyv gerincét silabizálni, hogy mit is olvas. Nem mintha ez olyan égetően fontos lenne, csak hát az ember lánya kíváncsi. A könyvre koncentrálok, arra figyeltem fel, az embert még nem is igazán néztem meg. Ez is ártalom nálam: ha meglátok egy könyvet, akkor mágnesként vonzza a tekintetem. Addig meregetem a szemem amíg ki nem tudom olvasni, hogy Magyarország történelméről szól a könyv. A kezeit is látom, ebből megállapítom, hogy a könyv gazdája már nem fiatal, a kezei ápoltak, tiszták, körme rövidre vágott. Ekkor felnézek az arcára, szeme – érthető módon – a könyvbe merül.


Szinte a régi, tinédzserkori vihogás lesz rajtam úrrá, összeszorított ajkakkal fordítom el gyorsan a fejem, nehogy kitörjön belőlem a nevetés.
Mert a fazon 50 körüli, félig kopasz, hosszú szakállal, szinte kiköpött mása a nemrég vetített Szulejmán sorozat főszereplőjének.

Szulejmán

Mivel félrefordítottam a fejem, nem látom már az arcát, de érzem, hogy felnéz a könyvéből, egyenesen rám, tekintete süti az én arcomat. Nem merek ránézni, mert félek kirobbanna belőlem a nevetés. Visszanéz a könyvére, lapoz egyet, olvas tovább.
Nem tudok elvonatkoztatni. Nem tudok másra gondolni. Ezen az álmos reggelen vicces ez a kép, amitől nem tudok szabadulni: nemcsak, hogy itt ül velem szemben “Szulejmán”, de Magyarország történetét olvassa.
-Szami, már megint milyen lökött vagy! – korholom magam, s mosolygok. Ránézek, ő is rám, egy pillanatra összeakad a tekintetünk, elmosolyodik, majd visszapillant a könyvébe.

Gondolkodom

Azon gondolkozom, vajon tudatában van-e ennek a hasonlóságnak? Nem tudom azt elképzelni, hogy nincs, sőt inkább pont arra gondolok, hogy még ki is használja, rá is erősít ezzel a szakállal. Halkan serceg a papír, amint lapoz egyet a könyvben. Ez a hang valahogy nem illik a metró zakatolásához. Másképp hangzik egy meleg szobában egy fotelben, vagy egy könyvtárban. Meghittség kell hozzá. Talán én ezért nem tudok utazás közben olvasni. Mert nincs lehetőségem belemerülni, elmélyedni. Lapozás közben rám pillant, ismét elmosolyodik, kérdőn a szemembe néz. Na jó, ennyi, félre ne értsük egymást, nem akarok ismerkedni, határozottan elfordítom a fejem.


Ekkor, ezért veszem észre, hogy tőlem két lépésre két tinilány vihorászik. Mintha egyikükben egykori önmagam látnám. Nem, nem külsőleg, csak a viselkedése, a kisugárzása hasonló. Suttognak, sutyorognak, lopva néznek a fazon felé. Talán mégsem változott akkorát a világ? Talán túlzunk, amikor azt mondjuk, hogy “milyenek a mai fiatalok-bezzeg mi” ? Nem, ez nem változott. Lehet, hogy sok minden más igen, de ez a tipikusan tinilányos, felhőtlen viselkedés, ahogy csak két egymást jól ismerő barátnő tud együtt viselkedni: ez nem. Tisztán hallom én is, amint egyikük suttogja a “Szulejmán” szót, a másik odapillant, s hangosan, leplezetlenül felnevet.
A mosoly már az én arcomon is egyértelmű, s végignézve utastársaimon lesem, hármunkon kívül észrevette-e valaki azt, amit mi? Nem igazán…kicsit meglepődöm ezen.

A Szulejmán lét

Próbálom kutatni “Szulejmán” arcát: vajon mit vesz észre hármunk viselkedéséből? Mire gondolhat? Igyekszem belelátni a fejébe. Lehet már nem is olvas. Már nem úgy tűnik, mint aki a sorokra figyel, hanem, mint aki a környezetét figyeli. Kb azóta, amióta összeakadt a tekintetünk. Hisz nem is lapozott azóta.

Egészen biztosan hallotta a lányok csicsergését, kuncogását is, s rám is azért mosolygott, mert sejti mire gondoltam.
Nem olyan típusnak tűnik, mint akinek feltűnési viszketegsége van, inkább visszafogott, magának való típus. Úgy vélem, kevésbé határozott egyéniség. Vajon származott-e már ebből a hasonlóságból bármiféle előnye? A nők között, itt-ott? Lehet, hogy valahol élvezi ezt a “Szulejmán létet”, mondjuk pl. a munkahelyén a hölgyek társaságát, akik olykor megjegyzik, mennyire hasonlít rá…ami szakáll nélkül fel sem tűnne senkinek. Viszont nem kérkedik ezzel, nem magamutogató, nem akarja konkrétan felhívni magára a figyelmet, bár szerényen örül, ha valaki észreveszi a hasonlóságot. Valóban tudatos ez a viselkedése? Tényleg direkt “majmolja” Szulejmánt? Ha igen, miért érzi azt, hogy erre van szüksége? Miért gondolja, hogy másra, egy ismert emberre hasonlítva esetleg sikeresebb, népszerűbb, vagy mindenképpen valahogy pozitívabb megítélésű lesz? Miért nem lehet önmaga? Ez kell az önbecsüléséhez? Persze, biztosan kapott már pozitív visszaigazolást a Szulejmán-külső miatt.

Ám az is meglehet, hogy csak én gondolom túl, s mindig is így nézett ki, s nem is majmolja a színészt. Ez esetben maximum csak pluszban örül annak, hogy hasonlít valaki ismert emberre.
Viszont, ha ő nézett ki így előbb, s nem a sorozatszínész, akkor nem zavarja a dolog? Persze, akkor lehet változtatott volna, s levágta volna a szakállát. Vagy pont nem. Hisz ha ő így érzi jól magát alapból, akkor miért változtatná meg a külsejét csak azért, mert időközben “lett” egy olyan színész, aki rá hasonlít?

Mi lehet a munkája?

Próbálom azt is elképzelni mi lehet a munkája, de ötletem sincs. A kezein látszik, hogy biztosan nem kétkezi munkás. Tehát akkor nyilván szellemi munkát végez, bár irodában ücsörögve nem tudnám elképzelni, igaz, vezetőnek sem sehol. Ahhoz biztosan túl határozatlan.
Öltözete is szerény, visszafogott. Nem üzletember kinézete van, de kultúrált, ápolt. Fekete félcipő, sötétkék farmernadrág, fekete dzseki, kék-szürke-fehér kockás ing, betűrve a nadrágba, fekete öv. Mivel a kabátja ki van cipzározva, mindez látszik. Nem lehet egy fázós ember, mert pulóver sincs rajta, de sálat, kesztyűt sem látok.
Talán tanár…irodalom, vagy történelem… meglehet. Nincs jegygyűrűje…igaz, ez semmit nem jelent a mai világban, ettől még lehet nős…sőt, lehet, hogy több felesége is van, hisz Szulejmán ugye…
-“Jaj, Szami, már megint elszabadult a fantáziád!”
Hát Istenem, miért ne? Üljek, utazzak olyan búskomoran, unottan, besavanyodva, mint az emberek többsége?

Becsukja a könyvet, végigsimít az elején, majd lassan, komótosan beteszi a táskájába. Egy fekete bőrtáska…inkább műbőr. Meg is lepődnék, ha hátizsákja, vagy válltáskája lenne. Igen, ez illik hozzá…és még figyel is a könyvére, óvatosan bánik vele, nem csak belehajítja. Feláll, félmosollyal biccent felém, én viszonzom, majd odaáll az ajtóhoz, kis terpeszben, nem kapaszkodik. A metró lassan megáll, ő leszáll. A lányok érdeklődve néznek utána.
Magam sem tudom miért, de körülnézek, s ekkor döbbenek rá, hogy akár az “igazi” Szulejmán is itt ülhetett volna közöttünk, az emberek többsége észre sem venné. Ez elgondolkodtató, nem? Hisz olyan figyelmetlenek az emberek.
Lehunyom a szemem, a metró elindul, van még néhány megálló mielőtt le kell szállnom.

Samantha