Kik vagyunk mi, magyarok?

Magyarok, magyarság. Egyre többször kerül szóba mostanság itt a Demonic fórumon ez a téma, így úgy gondoltam, egy kicsit összeszedem a gondolataimat egy nyúlfarknyi cikkecskébe. Na, nem mintha fizetne is érte bárki…

magyarok

Nem mennék most bele, hogy hol van Magyarország, hogy hányan, és kik élnek itt, mekkora a területe, milyen a fekvése, hogy milyen a magyar zászló, meg hasonló dolgok. Ezt ne várjátok tőlem. Ahogy azt sem, hogy a honfoglalásról, vagy a magyar történelem többi állomásáról beszéljek. Sokan leírták már előttem, aki ezekre kíváncsi, az inkább lapozzon fel egy történelemkönyvet. Igen, kicsit talán számomra kicsit göröngyösebb talajra tévedtem, mert – mint hangoztattam már többször – nem erősségem a történelem. Nyilván azért az alapokat csak megtanultam, de nem szeretnék abba a hibába esni, hogy olyan dolgokkal dobálódzom nagy okosan, melyeknek nem vagyok ismeretében, s különböző történelmi bakikat kövessek el. Viszont olykor kellenek az ember számára kihívások, hogy egy kicsit túllépjen a saját komfortzónáján.

Magyarnak lenni

Megszokhattátok már, hogy mindig saját példát hozok, a saját élményeimről, saját tapasztalataimról mesélek. Nem akarok hangzatos beszédet tartani, hogy magyar vagyok, itt élek, ez a hazám… nem, nem is lettem úgy nevelve. Mondhatni sosem hallottam otthon, hogy „magyarok vagyunk” s ezáltal ez, vagy az van. Talán valami üvegbúrában éltem, de nem hallottam rasszizmusról sem, bár volt egy–két afrikai származású iskolatársam az általános iskolában, ami a 80-as években még tényleg ritkaságszámba ment, de ugyanúgy találkoztunk velük az iskolában, mint másokkal.

Ezen túlmenően nem volt ekkora „cigányozás”, nem volt ekkora „zsidózás”…nem, nem a Holdon éltem, csak nem tudom, hogy hozzám nemigen jutottak el ezek a dolgok gyerekként, vagy csak másképp fogtam fel, éltem még meg akkor, vagy tényleg nem foglalkoztak ezzel annyit, mint „manapság”, nem szították még a különböző gyerekek közt is az ellentétet. Vagy nem lehetett az akkori politikai helyzetben beszélni sem erről, ha valakinek gondja, vagy ellenérzése volt? Az hallgatott, esetleg csak otthon, zárt közösségekben volt téma?

Nehezen alakul ki az emberben valami/bármi, ha gyerekként nem hall róla semmit. Nekem csak Magyarországon voltak rokonaim, így nem is hallottam „határon túli magyarságról”. Talán először középiskolában, amikor cserenyaraltatásról volt szó. Mehettem volna jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően a „határon túlra”, de a család a 89-es év végi romániai események miatt nem engedett.

Aztán ahogy okosodik az ember, úgy kezdi látni, átlátni a dolgokat. Felnőtt koromra megmaradtam a magyarság kérdése szintjén egy – talán arany – középúton. Azt hiszem csak annyi, hogy én teljesen természetesnek veszem, hogy magyar vagyok, hisz itt születtem Magyarországon, tudtommal az összes felmenőm (kis) Magyarországon született, nem is kérdés, hogy másképp lenne. Hogy mit érzek, amiatt, hogy magyar vagyok? Nem tudom. Semmi különöset… miért, kellene valamit?

Maradok itthon

Nem “trianonozok”, nem szidom a határon túli magyarokat, de nem is ajnározom őket. Az a véleményem, hogy akinek nem tetszik ott, ahol él, az ne jártassa a száját “ezer éves” dolgokra hivatkozva. Költözzön el, ha máshol jobban érzi magát, vagy maradjon ott ahol van, és maradjon csöndben. Elvagyok ebben az országban. Nem mondhatom, hogy rajongok Magyarországért, de azt sem, hogy utálom. Itt születtem, ez a hazám. Igen, lehet, lehetne jobb is, még az is lehetne, hogy más országban jobb életem lehetne. Vagy rosszabb. Nem tudom, de nem is érdekel. Nem vagyok vándormadár, sosem jutott eszembe, hogy egy másik országba költözzek, de ez nem a hazafiságom, nem az otthon/itthon szeretete miatt van. Én az a típus vagyok, aki képes megülni egy helyben. Aki meg nem ilyen, az költözhet bárhová, ott sem lesz nyugta sohasem.

Tudjátok, van nekem olyan – nálam fiatalabb – rokonom, aki „nagyon magyar”. Nem tudom másképp mondani. Úgy értem, én furcsállom, hogy ő olyan, hogy ezt valamilyen szinten „hangoztatja”, nagyon sokat foglalkozik vele. Sokat beszél bármilyen társaságban a történelmünkről, neki mindenről eszébe jut a magyarság, határon túli magyar testvéreink, ő eljár íjászkodni,” ősmagyarul” öltözködik, ennek megfelelő zenét szeret, hallgat, leginkább magyar ételeket eszik, hűen őrzi a hagyományokat, s kicsit erőlteti is mindezt másokra. Mondván, hogy magyarok vagyunk, ennek megfelelően kell élnünk, őriznünk, továbbvinnünk a hagyományokat. Egyszer egy ilyen megnyilvánulása után majdnem megkérdeztem, hogy hol van a jurtája, és hogy a húst a nyereg alatt puhítja-e, de aztán lenyeltem ezt az epés megjegyzésem.

Nekem pl. tetszik a Magyar Vándor c. film, ő azt mondta ez a magyarság, a magyar történelem sárba tiprása.

Magyarok, vagy hunok vagyunk?

Mit is akartam még itt szóba hozni? No igen: akkor mi most magyarok vagyunk, vagy hunok vagyunk? Lehetne költői is a kérdés. Akkor, amikor mi magyarnak tartjuk magunkat, egy Magyarország nevű országban, de rajtunk magyarokon kívül mindenki hunoknak hív minket (most tekintsünk el az országonkénti némi apró nyelvtani eltéréstől meg attól a kevés kivételtől, ahol mondjuk mégis “magyarok” vagyunk) akkor mi is inkább nevezzük magunkat mások kedvéért hunoknak, hogy biztosan mindenki tudja, hogy rólunk van szó?

Ajánlott fórum

Samantha